De az este úgy borult le, mint máskor. Lenn a völgyben a Duna csíkja halványodott, és a város kormos füstfelhője alól kivillogtak az első sárga lámpák. Azután megjelent az első hűvös-hegyes kis csillag odafenn, a sötétzöld égen. Később harangozni kezdtek valahol. Vártak.
Klára fázósan borzongott.
– Harangoztak az óbudai plébánia tornyában – suttogta János.
– Vecsernyére harangoztak – suttogta vissza Klára
Aztán megint csak ültek, és tág szemekkel vigyázták a fekete budai hegyeket.
– Haza kell mennem – mondta Klára nagyon halkan.
Azután megint csak hallgattak. Besötétedett. Már csak az agyagos dűlőút világított sárgán a fekete mezők között, és lekanyarodott valamerre Szentendre felé.
– Legszívesebben kézen fognálak – mondta János búsan -, és elindulnék veled ezen az úton – s Szentendre felé mutatott. És csak mennénk, mennénk, vissza se néznénk. El. Egészen.
– Ezek hangulatok és ábrándok – mondta Klára. – Utána mégiscsak hazamegy az ember.
– Hát a mi otthoni életünknek több a valósága, mint ezeknek a hangulatoknak és ábrándoknak?
– És mégis hazamegy az ember.
Milyen hangon mondotta ezt? Mint a forró, fájó vér, úgy öntötte el a férfit ez a hang.
És János egyszerre felugrott.
– És mi lenne, ha elindulnánk ezen az úton?!
– Nincs értelme. Hiszen nem lehet – felelte az asszony fáradtan. lekókadt fejjel.
– Nincs értelme? Hát eddig több értelme volt az életünknek?
S ha az értelmet akarnánk követni, hallod, csak az értelmet, a belső értelmet, nem pedig a külső kényszert, akkor nem éppen ezt az utat kellene most választanunk?
Kiabált. Kiabált, és vadul hadonászott ökleivel.
Erre Klára felfigyelt és ránézett. Ösztövér sziluettje is felkiáltójel volt az alkonyi égbolton.
– Belső értelmet követni? Ez metafora. Hiszen ezt nem lehet – mondta óvatosan és halkan.
– Miért ne lehetne? Megkíséreltük már? S ha most tenni akarok valamit, mert azt diktálja legbensőbb érzésem! Mi tiltja? Mi kényszerít?
– Az élet.
– Külső élet a belső élet ellen?!
– Légy észnél, holnap a zenedében kell lenned – mondta Klára a lélegzetét visszafojtva. – Hiszen neked állásod van. És mit csinálnánk mi Szentendrén?
– Ha kitör rajtam egy betegség, akkor csak szabadságot kell kérnem. És ha kitör rajtam a szerelem? Ha kitör rajtam az egészség úgy, hogy érzem önmagamat, érzem értelmemet és irányomat? Mi van akkor? Hát börtönben vagyunk?
– Börtönben János. El fognak csapni – mondta Klára, és szeme János arcába kapaszkodott. – Elveszted az állásodat. (Ez olyan volt, mint egy óvatos kérdés.)
– És ha nem félek az éhségtől? Akkor sem vagyok szabad? – Szögletes sziluettje lobogott a viharban.
– De nemcsak erről van szó. Énnekem családom van, János. Férjem és gyermekem. A kis Bocó. (Klára hangja remegett.) Kötelességeim vannak. Mégis itt van a realitás.
– Akkor nem egy, hanem két realitás van! Egy kívül, a másik pedig itt, belül! Hát szabad ennek lennie? Klára felállt. Szólni akart. Hangja elakadt. Tágra nyitott szemmel meredtek egymásra.
Most történt valami a hűvös szélben, amely a Duna felől jött.
Csaknem gonoszul suttogta az asszony:
– János, nincs pénzünk. Miből fogunk megélni?
– Van pénzem. Van egy százasom. A pénztárcámban is van még aprópénz. Van egy aranyórám. El lehet zálogosítani. Ez három hétre is elég. Majd zongorázom vendéglőkben és mozikban. Nem is lehet éhen halni, ha az ember nincsen befalazva. Mitől félnek hát az emberek? (Egyre izgatottabban ordított és hadonászott. Fekete karjai forogtak a csillagos ég alatt, mint egy szélmalom). – Mitől félnek? Tériszonyuk van. Csak azért nem mennek oda, ahová akarnak. Szentendrére! – ordította. – Szentendrére.
Klára térdei inogtak. Két öklét görcsösen összeszorította? – Nincsen ruhánk – mondta alig hallhatóan. Se fehérnemünk, se szappanunk, se fogkefénk.
– Az semmi. Azért még hazamehetünk gyorsan. Bepakoljuk egy hátizsákba. Nekem van otthon egy nagyszerű hátizsákom. Valami igazoló írás is kell. Valami születési bizonyítvány meg ilyesmik. Meg egy pár cipő kell. És egy termosz. Igen. És holnap… egy termosz…
Hirtelen megakadt, majd egy pillanat múlva felordított:
– Nem! Semmi! Semmi! Semmi! Mostan, most gyere!!
Akkor zengő sikoltás szaladt ki Klárából, mint egy karcsú láng. János csak ordított. Felriadt denevérek rebbentek a sötét mező felett. Messziről kutyavonítás felelt.
És kézen fogták egymást, és elkezdtek futni. Ordítva futni a dombról a Szentendrei úton. Odaát a Rákos fölött éppen akkor kelt fel az óriás, rozsdavörös hold.