Tisztelt bálozó hölgyek és urak!
Sokak véleménye szerint a tél második fele két tradicionális közösségi időtöltés körül szerveződik. A jó kedv mindkét esetben alapkövetelmény. Noha csak a legritkább esetben szokták a bálanyát és a böllért egy lapon emlegetni (talán csak a néprajzi lexikon oldalán), azt hiszem már ki is találták, hogy a disznóvágásról és a bálok időszakáról van szó.
Tekintettel arra, hogy egyrészt a búcsúszentlászlói történetmesélő Bödöcs Tibornál szinte lehetetlen élménydúsabban előadni a disznóvágás körüli ügyeket, másrészt a mai estén engem sem erre kértek fel, maradnék tehát a báli témánál.
Annál is inkább, mivel manapság egyre kevesebb az olyan esemény, melynek ünnepi öltözékünkkel adjuk meg a módját. A színházlátogatás még mindig a kultúra ünnepe, de ez már nem olvasható le a közönség megjelenéséről. A mindent eluraló hétköznapiságban számomra a bálok jelentik az üdítő kivételt. A bál már bő egy évszázaddal ez előtt is a polgári értékrend legkifejezőbb társasági eseménye volt. Aki egy kisváros miliőjében számított, képviseltette magát rajta. Ma ugyan már az idősebbek számára is csak egy Csurka István dráma címét idézi a kifejezés (Ki lesz a bálanya?), valójában e fogalom a régmúlt időkbe vezet vissza. A múlt század fordulóján, az 1900-as évek körül a bálanya ruhája gyakran 1-3 hold föld árába is belekerült. Ő volt az, akinek a bálban viselt szerepe, megjelenése, és az ottani viselkedése meghatározta a bál ünnepélyességét. Pillantása jelezte a fiatalabbak számára, hogy mit tehetnek, illetve, hogy hol húzódnak a jó ízlés határai.
Egy plébániai közösség tagjai körében efféle iránymutatásra nincs szükség; a kikapcsolódás pillanataiban ma már leginkább a szülők példája az iránytű a gyermekek számára.
Remélem, hogy erre a mai estére emlékezetes közösségi eseményként emlékezhetnek majd vissza, ehhez szeretnék mindannyiuknak gondtalan és vidám estét kívánni.