T. Szabó László kiállítása – 2017

Tisztelt művészetbarátok!

Bizonyára megfigyelték önök is, hogy a politikusi pályájukat fiatalon kezdő közszereplőket gyakran éri az a vád, hogy életükben nem dolgoztak úgynevezett „normális” munkakörben. Sokan vannak azok is, akik a művészeti pályát úri passziónak tekintik csupán, ezért gyermekeiket is valamilyen, úgymond tisztességes munka felé terelgetik.

Érdekes lenne megkérdezni az ilyen sommás véleményt megfogalmazóktól, hogy mit is tekintenek normális munkának, s, hogy vajon a festészet, képzőművészet tisztessége hol szenved csorbát. Feltételezhetően a pedagógusi, orvosi vagy épp műbútor-restaurátori hivatás tárgyalási alap lehetne a velük folytatott vitában, s ha ez így van, T. Szabó László és én magam is védett helyzetből indulhatnánk. Ám még mielőtt bárki is félreértené, nem gondolom, hogy bármiféle minőségi következtetés levonható lenne abból, hogy kinek és hogyan indult a pályafutása, vagy mivel foglalkozik még jelenlegi hivatása mellett. Annyit állíthatunk biztosan, hogy a különböző munkaterületeken szerzett tapasztalat szélesíti a látókört és segíti a bennünket körülvevő világ jobb megértését. Ezzel még nem válunk demagóggá.

Elmondhatom önöknek, hogy T. Szabó Lászlót már régebbről ismerem. Számomra példaértékű volt az általa megélt és munkáiban is tapintható szakmai alázat, amivel az alkotás folyamatához, valami újnak a létrehozásához viszonyult. Igazolva láttam benne Márai Sándor sorait, mely szerint: Az élet tartalmát a nagy feszültség, az alkotás pillanatai jelentik, nem pedig a létezés kalendáriumi időszaka.

Mindig nagyra becsültem azokat, akik vállalják a jól ismert sémák és megoldási módozatok elhagyását, ha úgy tetszik, túllépnek az elfogadott önkifejezési módokon, és vállalva annak minden kockázatát, kísérletező kedvvel keresik az újszerűt, az izgalmasat. A képzőművészet világában a frottázs technika alkalmazása kétségtelenül ilyen. Nyíltan vállalja az elgondolt képi világhoz a véletlen hozzáadott értékét. Noha ez az eljárás eredendően Max Ernst nevéhez köthető, a papírra másolt felületek konceptuális alakításánál fogva nyugodtan tekinthetők T. Szabó László saját védjegyének. Az itt bemutatott képek kvalitását jelzi, hogy a ma már kultikusnak tekinthető diszeli Első Magyar Látványtár falfelületein szinte bérelt helye van az újabb és újabb frottázsoknak. Maga az alkotó – ha jól gondolom, igazán a Balaton északi területeit érzi otthon magát, ami persze nem jelenti azt, hogy Szegedtől Szombathelyig, Budapesttől a németországi Wunsiedelig ne lehetne számolni kiállítói jelenlétével.

Ezúttal itt, Óbudán, a Budapesti Tavaszi Fesztivál részeként ismerkedhetnek meg T. Szabó László saját művészi nyelvén megfogalmazott gondolataival. Ehhez kívánok mindannyiuknak inspiráló perceket, és hozzá a képi üzenetek felfedezésének örömét.