Tisztelt kuratórium, művészetbarátok, tisztelt hölgyeim és uraim!
Engedjék meg, hogy rögtön az elején néhány személyes benyomást osszak meg önökkel. Annál is inkább, mivel Krúdy műveinek álomszerűsége nagyon közel áll ahhoz a látásmódhoz, amellyel – visszatekintve, saját gyermekkoromat látom. Kisiskolásként mindig úgy tekintettem a világra, mint egy olyan helyre, ahol bármi megeshet velem, s itt elsősorban a lehetőségek végtelenségére gondolok. Az akkori életem egy végtelen szabadságot kínáló álom volt. Krúdy ezt az érzelmi állapotot annyival egészíti ki, hogy: A szerelem nem más, mint egy hajnali álom… Amint az álomban történnek lehetetlenségek, ugyanúgy megesnek azok a szerelemben is. Felnőttként persze már mindannyian tisztában vagyunk a bennünket körülvevő világ kisszerűségével, hazugságaival és csalásaival, mégis él bennünk egy gyermekibb, idealisztikus kép is, melyben az élet eseményeinek kontúrjai halványabbak, irányát pedig a vágyak szabják meg. Szerelem, elvágyódás, utazás, magány, emlékek, és a többi, számunkra fontos dolog. Nos, ezeket foglalta keretbe Krúdy Gyula, mikor megalkotta Szindbád karakterét. Az ő tetteiben és terveiben látjuk visszatükröződni a magunkét, ezért érezzük ezt a soha nem volt alakot közeli ismerősünknek. Benne magunkra ismerünk.
Kisgyerekként nagyon szerettem a meséket, sőt – nem tagadom – még most is. Amikor már tudtam olvasni, az Ezeregyéjszaka meséiből Tengerjáró Szindbád utazásaiért lelkesedtem a legjobban. Ma ezt már sorsszerűnek látom, bár akkoriban még Krúdytól mit sem tudtam, s persze Latinovits Zoltánról sem. Később a sors engem is Óbudára vetett. Különös érzés, de polgármesteri szobámban ülve ugyanannak a közeli templomnak harangját hallom, mint Krúdy, s ilyenkor karnyújtásnyira érzem magamhoz a századforduló Óbudáját, vagy ahogy a mester írja: az ódonságok városát. Errefelé harangozás ügyében nem ismertek tréfát. (Ismét idézet következik): nem ébredez olyan korán sem óbudai fecske, sem óbudai ember, hogy azt az óbudai harangozó meg ne előzné. Itt a plébánia harangozója tán sohasem alszik, vagy tán csak olyan rövidet a harangjai között, amilyen rövid a vers egyik harangozás és a másik harangozás között.
Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, e mai kiállítás anyagának nem elhanyagolható része a szerelem és az emlékezés témáját dolgozza fel; ezek allegórikus művészi megformálásai. De nézzük, miként ír erről az érzésről Krúdy 1915-ben az Érzelgős utazás című novellában. Nincsen olyan férfi, aki ne várná azt, hogy egyszer valamikor eljön a hölgy, a legdrágább, a legkedvesebb, akit csak képzeletből ismer, … akire gyermekkora óta gondol, s lehetséges, hogy ebben az életben csak azért nem találkozhatnak, mert a kisasszony táncosnő Sevillában vagy tatár hercegnő a Kaukázusban, … vagy már rég öregasszony lett azóta, … esetleg gyermekszoknyában futkos a sétatéren, … vágtató hintó ablaka mögött eltűnve látni egy pillanatig, … vagy külvárosból jön hajnalban, és az újságot hordja az alvó házak emeletén…
Ahhoz, hogy immár felnőtt fejjel, a kapcsolatok misztikus palettáján elhelyezzük magunkat mint férfit, álljon itt Az óbudai szépségkirálynő című novellából is egy rövid utalás: A nők gyöngédségére nagyobb szükség van, mint valaha. Minden nő, még a legközönségesebb is rokonságban van holddal, a túlvilággal, a babonával. Csak a nők javíthatják meg az állati sorba jutott férfiakat. Kétségtelenül izgalmas művészeti kísérlet át-, majd visszalépni Krúdy megfoghatatlan közegének, és a jelen valóságának határán álló kapuján. Izgalmas, és mégis egyszerű. Kalmár János által készített szobor kompozíció például – számomra legalábbis –az olvasmányélményeink nyomán elképzelt utazásnak, vagy ha úgy tetszik a tér-idő dimenzió elhagyásának határpontjára irányítja a figyelmemet.
Persze az itt kiállított képek egy része nem feltétlenül-, mások pedig nem egyértelműen tárják fel az alkotói gondolatokat, hiszen Szindbád az általános férfiúi érzület megformálásán túl ezernyi személyes vonatkozást is felidézhet. Ahogy a katalógusban az egyik képzőművész fogalmazott: olyan gondolatokat szeretnék ébreszteni a nézőkben, ami nekem nem jut eszembe.
A most megnyíló kiállítást tehát egyfajta invitálásnak is tekinthetik, mely a kortárs képzőművészet hol kísérletező, hol játékos, másutt világos és letisztult, vagy épp megfejtésre váró területére vezet be bennünket.
Köszönöm a kuratórium tagjainak hozzáértő munkáját, az Esernyős Galéria munkatársainak segítő közreműködését, a pályázók inspiráló munkáit, önöknek pedig, hogy eljöttek és megtiszteltek jelenlétükkel.
Mondhatod, hogy álmodozó vagyok,
De nem én vagyok az egyetlen
Remélem egy nap csatlakozol
És a világ egységes lesz!
… szól John Lennon Imagine című dalának szövegrészlete.
Álmodozzunk hát együtt e tárlat megtekintése által ebbe a látomásos világba.
Hozzá mindannyiuknak tartalmas időtöltést kívánok!
Köszönöm, hogy meghallgattak.