Tisztelt megemlékező egybegyűltek!
A kommunizmus olyan, mint egy autoimmun betegség: nem önmagábanvéve halálos, de olyannyira legyengíti a szervezetet, hogy az könnyen áldozatul esik bármi más nyavalyának. Az egyén szintjén elsorvasztja az emberi lelket, közösségi szinten pedig elértékteleníti a sikeres, szabad társadalom értékeit.
Ezeket a gondolatokat a Szovjetunióban született Garri Kaszparov, sokszoros sakk olimpiai bajnok fogalmazta meg. A politikai véleményét nyíltan vállaló sportoló idézett sorai két dologra is rávilágítanak. Mivel 1963-ban született, nem gyűjthetett közvetlen tapasztalatot a sztálini kegyetlenkedésekről, szavait tehát nem a Szolzsenyicintől ismert nyomorúságos élmények ihlették. Sőt, elismerték fiatal tehetségét, pályafutását támogatták egészen addig, amíg nem zavarta korának hatalmi viszonyait. Sikereiben azonban nem az egyén nagyszerűségét látták, hanem a fennálló szocialista társadalmi rend tökéletességét. Ebben ugyanis a siker éppúgy közös, mint a szenvedés, melyből ugyancsak kollektív módon részesült a kommunista rend majd’ minden alattvalója. A kommunizmus ugyanis nem egy valós értékrendszer, hanem a hatalomgyakorlásnak hol legbrutálisabb, hol megengedőbb, de alapvetően ellentmondást nem tűrő formája. Kaszparov szavait ismételve láthatjuk, hogyan sorvad el benne az emberi lélek, s arra is egy sor példát találhatunk, hogyan változtatja át az önbecsülést a párthoz való hűséggé.
Az egyén mellett azonban a közösségi tudatra is rendkívüli hatást képes gyakorolni a kommunizmus. Aki egyszer részese, alattvalója volt, soha nem tudja teljesen kivonni magát a hatása alól. Mi, akik hosszabbrövidebb ideig a szovjet megszállás súlya alatt éltünk, óvatosabbak vagyunk mint azok, akik a ’80-as években vagy az után születtek. Azt tanultuk meg ugyanis, hogy aki a kommunista rendszerben pozíciót szerzett magának, az a legritkább esetben adja csak fel nézeteit. Történelmi korszakok változnak, államok szűnnek meg és újak jönnek létre, de a kommunista rendet szolgáló ember azonban-, legyen hivatalnok, párttitkár, tanácselnök, ügynök, bíró vagy karhatalmista, soha nem adja fel a harcot. Az se tévesszen meg senkit, ha az őszi választáson új, civil köntösbe bújtatott jelöltek bukkannak fel. Mögöttük ugyanis levitézlett baloldali képviselők állnak, akik a sokadik pártformációban kívánják mindenáron a hatalmat megragadni. Azokat pedig már ismerjük jól.
A harmadik Magyar Köztársaságnak eddig nyolc, eltérő minőséget képviselő miniszterelnöke volt, de közülük csak egy, aki a karhatalommal saját nemzettársaira lövetett. Ez az ember ma a legnagyobb baloldali demokratának tartja magát.
Úgy tapasztalom, hogy a kommunista lélek egyszerre nyomorult és másokat megnyomorító. Őszinte emberi kapcsolatok nélkül tengődő, magányos emberek, akik különös frusztrációjukból adódóan, saját népük akarata ellenére akarnak tekintélyt és elismerést kivívni maguknak és országaiknak. Az egyén érdekeivel szemben a közösséget dicsőítik, miközben a mindennél jobban félnek a valódi, önszerveződő közösségektől.
A múlt század magyar történelmének részeként rendkívül jelentős irodalma van mindkét kommunista diktatúrának. Jól ismerjük 1919-ből Kun Bélát, Szamuelyt és a lenin fiúkat, és persze a kékcédulás választások után helyzetbe hozott Rákosi és Kádár diktatúra dicstelen kiszolgálóit is. Ismerjük, mert szinte mindannyiunk családjában ott voltak az így vagy úgy meghurcolt áldozatok. Apák és nagyapák történetei hitelesítik az akkori kor féktelenségét.
Tisztelt hölgyeim és uraim!
Magyarországon a XX. Század Intézet, majd a Nemzeti Emlékezet Bizottsága létrehozásával sikerült visszavonhatatlanul a múlt részévé tenni a munkatáborok, verések, kínzások, és kényszerítések átélt évtizedeit. Európa szerencsésebb nyugati fele azonban nem szenvedte meg a kommunizmust, s így védekező reakciója sem fejlődhetett ki. Az egykor egész kontinensünket átjáró nácizmus szellemét egyként utasítjuk el; a kommunizmussal azonban sokkal megengedőbb a civilizációs minta szerepében tetszelgő nyugat-Európa. Ebből is ered a keleti és nyugati oldal meg nem értése, a szándékok szembenállása.
Az itt magasodó, ég felé mutató fekete obeliszk arra int bennünket, hogy az odafönn való ítéletet mond a földi élet legsötétebb évtizedeinek előidézői felett. Mi tehát ne ítélkezzünk, de legyünk óvatosak, körültekintőek és sohase feledjük el az áldozatokat. Azt a közel 700 ezer magyart, akiket a Szovjetunió munkatáboraiba hurcoltak. Emlékezzünk arra a 10 ezer honfitársunkra, akik a Gulag büntetőtáboraiban haltak meg, és azokra is akiket ’56 után likvidáltak.
E méltó emlékhely kezdeményezéséért és megvalósulásáért szeretném kifejezni köszönetemet a Szovjetunióban volt magyar Politikai Rabok és Kényszermunkások Szervezete elnökének, Menczer Erzsébetnek. Mindannyiunk nevében mondhatom, hogy jelentős támogatást jelentett ez a magyar emlékezetpolitika számára.
A kommunizmus nem magyar népbetegség, de közülünk is sokakat megfertőzött. Az áldozatok millióinak kísértő emléke miatt is kötelességünk, hogy őrizzük és védelmezzük szabadságunkat, saját lelki egészségünk és nemzeti önrendelkezésünk zálogát!
A Gulag emlékű tövénél állva, most hajtsuk meg fejünket a kommunizmus ismert és névtelen áldozatai előtt.