Nemzetiségek karácsonya - 2019

Tisztelt ünneplők, kedves egybegyűltek!

 

Mára már egészen komoly múltja van ennek az ádventi közös gyertyagyújtásnak, s jóleső érzéssel tölt el, hogy a hagyományon az elmúlt időszak történései sem változtattak. Épp ezért gondoltam úgy, hogy a mai estén talán formabontó módon, a megszokottnál kicsit személyesebb gondolatokat is megoszthatok önökkel.

Ádvent harmadik hétvégéjéhez közeledünk, és hamarosan ott állunk karácsony misztériumának kapujában. Úgy látom, hogy ebben az időszakban a várost és lakóit egyre inkább hatalmába keríti az ünnep nyugtalansága. Jópáran vannak, akik ilyenkor valamilyen belső hiányérzettel szembesülnek. Mert mindannyiunknak van egy víziója arról a mézeskalács-illatú karácsonyról, amely kellemes, jó érzésekkel tölt el bennünket. Ezért aztán minden feltételt igyekszünk is megteremteni, nem kevés pénzt és időt fordítva saját karácsonyi álmaink beteljesítésére. Ha azonban csak saját erőfeszítéseinkre hagyatkozunk, ha csak a külvilág elvárásainak akarunk megfelelni, borítékolható a csalódás.

Az elmúlt hónapban volt alkalmam arra, hogy egy kicsit távolabb kerüljek ettől az eredményközpontú, nagyon gyakorlatias, de kényelemre törekvő civilizációtól. Különös érzés volt megtapasztalni egy másik földrész, másik kultúrának emberekre gyakorolt hatását. Azt a nyugalmat, melynek középpontjában a belső egyensúly áll. Ahol a csend a természetes létezés része. Ahol a földi élet értelmét nem elsősorban a kézzel fogható, pénzben kifejezhető és megszerezhető értékek jelentik. Úgy láttam, hogy az ott élő emberek belső békéje teljesebb életet biztosít számukra. De miért is idéztem fel mindezt…?

Mert a mi ünnepeinkből éppen ez a csend hiányzik. A csend, ami lehetővé tenné, hogy befelé figyeljünk. Böjte Csaba ferences szerzetes ádvent kapcsán a pusztában élő Keresztelő János példáját idézte elénk. Ő a puszta csendjében hallotta meg a Teremtő üzenetét. Természetesen joggal vetődik fel a kérdés, hogy a XXI. század nagyvárosaiban ugyan hol találhatunk efféle pusztaságot. Böjte atya válasza egyszerre szomorú és megszívlelendő: az elvonulásra lehetőséget teremtő pusztai csend az üres templomaink magányában található. Európában a hit öröme bizony egyre kevesebbek kiváltsága, de hiszem, hogy a betlehemi pásztorok nyíltsága és a napkeleti bölcsek igazságkeresése ma jelen van közöttünk.

Annak reményében gyújtsuk meg az ádventi koszorún a harmadik gyertyát, hogy a családok, illetve szűkebb közösségeink tagjai felismerik az ádventi vásárok kedélyessége mögött a születés titkának mélyebb rétegeit is.

 

Tisztelt ünneplők!

A mögöttünk hagyott 13 év legfontosabb tanulsága számomra az, hogy Óbuda életében valóban kulcsszerepet játszanak a közösségek. Ennek számos jelét tapasztalhattam meg, mások mellett az önök körében, a lengyel és német kisebbség eseményein. A kerületi nemzetiségek programjai értékes színfoltját jelentették – és jelentik ma is – városrészünk kulturális életének. Külön is szeretném megköszönni Neubrandt Olgának és Wesolowski Korinának a közösségépítésben vállalt munkát, mely nemcsak az általuk képviselt kisebbségek, de egész Óbuda történelmi identitását erősítette.

Most pedig engedjék meg, hogy a végén Reményik Sándor egy versrészletével fejezzem ki azt az érzést, ami az idei karácsonyt számomra meghatározza:

Valami furcsa összehangolódás,

Valami ritka rend –

Széthúzó erők erős egyensúlya,

Mély belső bizonyosság idebent –

Bizonyosság arról, hogy élni jó,

Szenvedni elkerülhetetlen,

Szeretni tisztán: megistenülés,

Meghalni szép –

S a Kifejezést meglelni mindezekhez,

Megtalálni a felséges Igét:

Az Igét mindezekhez:

A Béke ez.

 

Krisztus születésének közelgő ünnepére ezt a békét kívánom közösségük minden tagjának, és bízom abban, hogy nemzeti hagyományaikat megőrizve, saját értékeik mentén valóban részük lesz karácsony békéjének és örömének átélésében!