Tisztelt egybegyűltek, kedves óbudaiak!
A gyümölcseiről ismerik meg a fát – olvasható Máté evangéliumában. A 2000 éves tanítás korunkban minden korábbinál aktuálisabb. Ahhoz, hogy közelebb kerüljünk annak megértéséhez, vajon miért lettek mára kisebbek és ízetlenebbek azok a bizonyos gyümölcsök, érdemes a magyar katolikus egyház történetében néhány évtizednyi fejezetet visszalapoznunk.
A magyarországi keresztény egyházak szempontjából kiemelkedő szerepet játszott a XX. század első felében is még erőteljesen jelenlévő népi vallásosság és Mária tisztelet. A magyar vidéken tulajdonképpen nem hogy nem volt különleges-, de igazából kérdés sem volt a vallásosság. Szent István országában a kultúra egyik legfontosabb eredője a keresztény ünnepeken alapult; elég, ha húsvétra vagy a karácsonyi ünnepkörre gondolunk. A második világháborút megelőzően – a Tanácsköztársaság időszakától eltekintve – az ország élén álló arisztokraták világnézetükben és politikájukban is közel álltak az egyházakhoz.
A gyümölcsfa hasonlathoz visszatérve azt láthattuk, hogy a húszas, harmincas években a katolikus pasztorációs és lelkiségi mozgalmak virágkorukat élték, olyan korabeli civil szerveződéseknek is identitást adva, mint a Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testülete (Kalot), az Egyházközségi Munkásszakosztályok (Emszo) vagy a Katolikus Asszonyok és Lányok Szövetsége (Kalász). A két háború közti Magyarország történelmét több mint húsz évig meghatározó kormányzó maga is református keresztényként szoros baráti viszonyban állt a Szentszékkel. Az egyháznak összehasonlíthatatlanul nagyobb befolyása és mozgósító ereje volt a harmincas években, mint manapság, ezért is kereste a politika az egyházakkal a kapcsolatot.
Mindezek fényében nem meglepő tehát, ha Horthy Miklós, államfőknek kijáró tisztelettel fogadta a Vatikán államtitkárát, Eugenio Pacelli bíborost 1938 májusában, a budapesti 34. Katolikus Eucharisztikus Világkongresszuson. Az esemény megrendezésére szóló javaslatot Serédi Jusztinián bíboros prímás, esztergomi érsek azért is támogatta már évekkel korábban, mert Szent István király halálának 900. évfordulója jó alkalmat teremtett arra, hogy a katolikus egyház látványos és színpompás körmenettel demonstálhassa világi jelenlétét, nem mellesleg pedig kinyilvánítsa a nyíltan egyházellenes baloldallal és a krisztusi tanítást rejtetten elutasító szélsőjobboldallal szembeni állásfoglalását.
Kétségtelenül feszült és baljós világpolitikai események keretezték a 83 évvel ezelőtti Eucharisztikus kongresszust, ám ekkor még kevesen gondolták, hogy 10 évvel később miféle pokoljárás lesz mindazoknak osztályrésze, akik részt vállaltak a katolikus egyház megújításának munkájából vagy akár csak eleget tettek a hitükből fakadó evangelizációs kötelezettségüknek.
A kommunizmus embertpróbáló évtizedeiben, szüleink generációja számára elképzelhetetlen volt, hogy valaha is katolikus világesemény helyszíne lehessen Budapest, vagy bármely magyar nagyváros. E kiállítás archív fényképfelvételei arra emlékeztethetik őket, hogy mennyire forgandó az egyház politikai megítélése. Az ötvenes évek retorikája népnyúzó klérusról és megtévesztett tömegekről harsogott. Az egyház tanúi és vértanúi azonban az örök igazság letéteményesei. A 2000 éves egyház állandósága olyan kapaszkodó, mely minden jó szándékú ember mentsvára lehet szükség idején. Tanításának tartalma pedig – az egyház képviselőinek gyarlósága ellenére is – morális útmutató mindannyiunknak.
Az előző Eucharisztikus kongresszus képeit nézve óhatatlanul valamiféle kettősséget érez az ember. A Hősök terén zajló grandiózus események különös kontrasztban állnak az emberi törékenységgel és esendőséggel.
Őszintén remélem, hogy a korábbi Eucharisztikus kongresszus emléke és a mostani jelenvalósága, minden gyengeségünk ellenére megerősíti hitünket és arra indít, hogy a Isten kertészeként azért dolgozzunk, hogy az egyház, mint gyümölcsfa, minél több és szebb gyümölcsöt teremjen.
Köszönöm, hogy meghallgattak.