Tisztelt művészetbarátok, kedves érdeklődők!
Ezekben a napokban már jól érzékelhető a budapesti Eucharisztikus Kongresszus atmoszférája, mely pünkösdi szélként belengi a katolikus templomokat, plébániai közösségeket. A nagyszabású esemény nem titkolt célja, hogy a 2000 éves egyház földi zarándokútjára, és a világi társadalmakban való élő jelenlétére irányítsa a világ figyelmét. Bizony nagy szükség is van erre, egyházi és világi oldalon is.
A különböző világszemléletek, vallások és az örökléttel kapcsolatos meggyőződések özöne talán még sosem gyakorolt olyan hatást a szabad világban élőkre, mint a XXI. században. Ez a hatás azonban nem egyértelműen pozitív; a keresztény hitét nem kellő mélységben megélő testvéreinket nem egyszer elbizonytalanítja, katolikus értékeinket – különös tekintettel az eucharisztia titkára– relativizálja, vagy egyszerűen megkérdőjelezi. Tekintettel arra, hogy az egyház mi magunk vagyunk, itt, Európában pedig a keresztény egyházak kezdik hitelüket veszíteni, helyes, ha keressük azokat az alkalmakat és lehetőségeket, amelyek figyelmünket benső lényegünk felé, illetve újra Isten és az ember kapcsolata felé irányítják.
Utazásaim során volt szerencsém megtapasztalni, hogy a távoli Indiában miféle természetességgel vannak jelen, milyen sokrétű módon fonják át a mindennapokat a szakrális terek. A szellemvilág azon a kontinensen mintha sokkal közelebbi lenne, ennélfogva pedig könnyebben elérhető és befogadható. Nálunk a felvilágosodásnak nevezett változás óta folyamatosan nő ez a távolság, az elvilágiasodás már-már a templomok falai közé szorítaná vissza mindazt, ami az Istenhez emel.
Ezért volt jelentősége az Eucharisztikus Kongresszusnak és ugyanez adja komolyságát az Ars Sacra művészeti fesztivál itteni kiállításának is. Amint azt Pilinszky János is vallotta: a művészet célja nem más, mint hogy általa közelebb kerüljünk Istenhez. Így tehát a keresztény indíttatású képzőművészeti alkotásokra, akár mint evangelizációs eszközre is tekinthetünk, hisz létrehozóik azok számára is megteremtik a megismerés és befogadás lehetőségét, akik nem hívők vagy bizonytalanok.
Mellettük persze bennünket, hívőket is „célba vesznek”, és a képzőművészet eszközeivel megfogalmazott olyan üzeneteket küldenek felénk, melyek újra elgondolkodtatnak, megerősítenek hitünkben, vagy adott esetben olyan kérdéseket tolmácsolnak felénk, amivel keresztény kényelmességünkben nem szívesen szembesülünk. Ennyiben tehát a tárlat nem csak kikapcsolódást jelent, de feladatot is szab számunkra.
A képek és installációk – kellő nyitottság esetén – mindenkit megszólítanak. Számomra a kulcsmotívum az egyik alkotás által közvetített, nagybetűs Remény volt. „Hol már ember nem segíthet, a Te erőd nem törik meg” – hangzik a rózsafüzér imádságban a Szűzanyát megszólító fohász. Bízom abban, hogy a művészet ereje hozzáadódik mindazok erőfeszítéseihez, akik az élő és reményt jelentő egyház fenntartásáért és megújításáért dolgoznak.
Köszönöm az Olajág Művészeti Társaság alkotóinak a munkáit és e tárlaton való részvételüket, a Szent József Ház munkatársainak pedig, hogy lehetőséget teremtettek arra, hogy látogatókként mi is részesei lehessünk ennek az elgondolkodtató és felemelő élménynek.
Köszönöm, hogy meghallgattak.