Március 15.

Tisztelt ünneplő egybegyűltek!

Évtizedek óta a tavasz érkezésének biztos jele, hogy összegyűltünk itt Óbudán, megemlékezve az 1848-49-es magyar szabadságharc bátor résztvevőiről. Czetz János tábornoktól, a márciusi ifjakról, Irinyin Jánoson és Vasvári Pálon át a segesvári ütközet során eltűnt nagy magyar kötő Petőfi Sándorig.

Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert mi is már ahhoz a generációhoz tartozunk, akiknek az életére nem vetült rá a háború véres árnyéka. A béke fogalma persze relatív, de összességében azt mondhatjuk, hogy vitáinkat és konfliktusainkat – ha néha emelt hangon is – de alapvetően mindig sikerült szabályozott körülmények között békésen rendeznünk. Ez a relatíve nyugodt közhangulat tette lehetővé, hogy erőinket az építésekre és fejlesztésekre koncentrálhassuk. Ennek köszönhetjük, hogy itt, Óbudán kezdeményezésemre 2019-ben a ’48-49-es forradalom hőseinek végre méltó emlékhelyet emelhettünk a kormány támogatásával. Úgy gondolom, hogy Czetz János itt látható lovasszobra –egy argentin szobrászművész, Vivianne Duchini alkotása – a hősiesség kifejezése mellett annak az el nem múló hazaszeretetnek is mementója, mely a tábornok hosszú argentin emigrációjának évtizedeit áthatotta az akkori Magyarország, közelebbről Erdély iránt érzett állandó honvágy formájában.

Ha egy pillanatra visszatekintünk a XIX. századi szabadságharcunk előtti évekre, felsejlik a reformkor két nagyságának, Kossuthnak és Széchenyinek a vitája, mely a szabadelvű polgári nemzetállam megteremtésének mikéntje körül bontakozott ki. Számos aspektusa közül én most a szentkorona országának nemzeti kisebbségeit érintő részét emelném ki. Mint ismert, Széchenyi a nemzetiségekre empátiával tekintett és a velük megvalósított közös egység megteremtéséért szállt síkra. Ezzel szemben Kossuth nem akarta elismerni a kisebbségek jogait, és az erőltetett asszimiláció híve volt.

Historia est magistra vitae, a történelem az élet tanítómestere olvassuk Cicerónál. Sajnos Magyarország hosszú ideig, – amint láthattuk még a XX. században sem volt képes tökéletesen megtanulni a nemzetiségek által feladott leckét. A trianoni békediktátum keserű tanulsággal szolgált, s ha a most keleti szomszédunk felé tekintünk, azt láthatjuk, hogy ebben a XXI. századi konfliktusban is újra megjelenik a nemzeti kisebbségek feszítő kérdése.

A február 24-én kitörő ukrajnai háború mögött meghúzódó okokról már számos teória és magyarázat született. A részletek elemzésének, és a lehetséges kimenetelek megismerésének fontosságát nem lebecsülve, mégiscsak azt hiszem, hogy számunkra a legfontosabb annak felismerése kell, legyen, hogy a nemzeti kisebbségek jogainak tiprása rendkívüli feszítőerővel bír, és bizonyos esetekben, (más célokkal és stratégiákkal keveredve) előbb vagy utóbb, de akár véres konfliktussá is terebélyesedhet.

Ha keletre nézünk, újra megbizonyosodhatunk annak a székely tréfának az igazságtartalmáról, hogy a medve nem játék. Sosem volt az, ezt Paszkevics tábornok 1849-es cári intervenciós seregeinek bevetése óta tudjuk.

Óvatosság, tudatosság és nemzeti elköteleződés – e vészterhes időkben most ezeket a fogalmakat kell szemünk előtt tartanunk. Megtalálni azt a szűk ösvényt, mely egyszerre vezet el az országhatáron belüli lakosság egzisztenciális, és a határon túli magyarok fizikai biztonságához, illetve kisebbségi jogainak érvényesüléséhez. Ezek alapján kell és szabad a keleti politikánkat alakítanunk, és ennek képviseletére kell a legalkalmasabb embereket kiválasztanunk majd.

 

Tisztelt ünneplők, kedves barátaim!

A márciusi ifjak tettre kész bátorságára és sorsfordító döntéseik sorozata egy olyan szabad és független ország képét vetítette eléjük, melyet a reálpolitika és a külső, nagyhatalmi adottságok nem alapoztak meg. Ha akkor csupán ezekre lettek volna tekintettel, biztosan elmarad 1848 tavaszának eufóriája. Bennük azonban megvolt a céljaik helyességébe vetett hit, és az a támogató erő, mely a pest-budai polgárok irányából feléjük áradt.

Valahogy mi is így vagyunk ezzel. Az egzisztenciális biztonságunkra és lelkeinkre leselkedő, félelmet keltő szorongatás közepette is megvan bennünk az elszántság és érezzük magunk mögött a magyarság jobbik énjének támogató erejét is. Azt az erőt, mely képes az egymásért felelősséget érző emberekből élő közösségeket teremteni, mely képessé tesz segítséget nyújtani a kiszolgáltatottak és menekülők számára, és olyan nemzeti egységet létrehozni, melynek középpontjában mindannyiunk közös biztonsága, és a nemzetek közötti béke megteremtésének igénye áll.

Ha közösségformáló, kulturális és karitatív szerepvállalásunk révén sikerül hozzájárulnunk a polgári Magyarország eszményének kibontakozásához, akkor úgy gondolom, azzal jelentős lépést tettünk Széchenyi és Kossuth álmának, a szabad és egyre emelkedő nemzet víziójának megvalósulásához.

A jobbító szándékú cselekvés lehetősége mindenki számára adott.

Utassy József költő így írt a Zúg március című versében:

 

a jognak asztalánál lopnak,
népek nevében! S te halott vagy?!

Holnap a szellem napvilágát
roppantják ránk a hétszer gyávák.

Talpra Petőfi! Sírodat rázom:
szólj még egyszer a Szabadságról!

 

Mit is mondhatnék mást végezetül: Legyen szabadság, béke és egyetértés!

Találkozunk holnap a Békemeneten!

Köszönöm, hogy meghallgattak.